Az emberek betelepedése előtt Északkelet-Európa nagy részét ősi erdők borították, amelyek több ezer kilométerre terjeszkedtek az európai síkságokon át. Ma szinte teljesen eltűntek és csak kisebb foltokban találhatóak meg a Kárpátok és más hegyvidéki területek...
Az emberek betelepedése előtt Északkelet-Európa nagy részét ősi erdők borították, amelyek több ezer kilométerre terjeszkedtek az európai síkságokon át. Ma szinte teljesen eltűntek és csak kisebb foltokban találhatóak meg a Kárpátok és más hegyvidéki területek legtávolabbi sarkaiban. A Lengyelország és Fehéroroszország között található Bialowieza-erdő kivételt képez ez alól.
A több, mint 1500 négyzetkilométert felölelő Bialowieza-erdő az utolsó fennmaradt őserdő Európa alacsonyan fekvő területein. Hatalmas tölgyfák, tölgyesek és kőrisfák (hamufák) adnak otthont több, mint 20 000 állatfajnak, köztük Európa legnehezebb szárazföldi állatának, az európai bölénynek, amely a XX. század elején majdnem kihalt a vadászat miatt. A Bialowieza erdőben való vadászat a XIV. századig nyúlik vissza, amikor az akkori lengyel király korlátozott vadászati engedélyeket vezetett be.
A XV. századra az erdőt már vadászok járták rendszeresen, és a lengyel király, Władysław Jagiełło maga is ott vadászott. Az erdő közepén a király egy fa vadászkastélyt építtetett magának. A fából készült kastélyt fehérre festették, ez lett a névadója mind a jövőbeli falunak, mind az erdőnek. Amikor az erdő I. Zsigmond király birtokába került, kiadott egy rendeletet, amely megtiltotta a vadászatot az erdőben. A Bialowieza-erdő nagyrészt zavartalanul és lakatlanul maradt a XVII. század végéig, amikor több kis faluban helyi vasércet kezdtek bányászni és kátrányt előállítani.
A XVIII. század végén Lengyelország felosztása után, I. Pál cár eltörölte az összes védelmet, és a Bialowieza-erdő ismét a bölényvadászat színhelyévé vált. Mindössze 15 év alatt az európai bölények száma 500-ról kevesebb mint 200-ra csökkent. Az 1800-as években a Bialowieza-erdő sorsát megpecsételte - az állami vezetés minden egymást követő hatalomváltása során - a „védett övezetről", vadászterületre való minősítés váltakozása.
A XX. század fordulóján az orosz cárok irányítása alatt, az egész erdő - vadon élő állataival - királyi vadászati területté vált. Több ezer szarvast és vaddisznót lőttek le. Az utolsó vadon élő európai bölényt 1921-ben vadászták le. Miután a cárok hatalma megbukott, Lengyelország ismét visszanyerte a régió irányítását, a lengyel-szovjet háború végét követően 1921-ben a Bialowieza-erdőt Nemzeti Rezervátumnak nyilvánították. Ekkorra már csak 54 bölény maradt a világ minden táján, egy sem volt a Bialowieza-erdőben. 1929-ben a lengyel kormány négy bölényt vásárolt különböző állatkertekből, és elengedte őket az erdőben. Tíz év alatt számuk 16-ra emelkedett. Éppen akkor, amikor minden kezdett helyreállni az erdő kapcsán, kitört a második világháború. Hitler etnikai tisztogatásával a Bialowieza-erdő menekült lengyel és szovjet partizánok számára adott otthont.
A lázadók és a nácik közötti fegyveres konfliktus az erdőben zajlott. Az elhunytak sírjai még ma is megtalálhatók az erdőben. A háború után a Bialowieza-erdőt felosztották Lengyelország és a szovjet irányítású Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság közt. A szovjet rész állami közigazgatásba alá került, míg Lengyelország 1947-ben újra megnyitotta a Bialowieza Nemzeti Parkot. 1992-ben, Szovjetunió felbomlása és a Fehérorosz Köztársaság megalakulása után, a rezervátum felkerült a Világörökség listájára és a két ország közösen tartja fenn a rezervátumot.
