Kutaiszi városából több lehetőségünk is van tömegközlekedéssel eljutni a fővárosba, Tbiliszibe. Az egyik a marshrutka vagyis iránytaxi, a másik pedig a vasút. Én első ottjártamkor ez utóbbit választottam. Kutaiszi Georgia második legnagyobb városa a maga közel kétszázezres lakosával, nem túl nagy hely, így a városon belüli távolságok sem számottevőek: szerencsémre a szállásom alig 15 perces sétára volt a vasútállomástól. Egy dologban voltam biztos, hogy dél körül indul a vonatom, de se jegyem se más infóm nem volt, így viszonylag korán, 9 óra körül kimentem az állomásra.

Az épület új és modern volt, alig lézengett benne néhány ember, az a pár bolt, ami volt, még nem nyitott ki vagy üresen állt. A jegyeladó nénit is hamar megtaláltam a szokásos üvegablak mögött, azt azonban hamar beláttam, hogy az angol tudásommal nem sokra fogok menni. A georgiai pénz a Lari (GEL), volt nálam olyan 50 egység. 1 Lari olyan 130 Ft-nak felelt meg 2013-ban, tehát kb. 6500 Ft-nyival vágtam bele a jegyvásárlásba, reméltem elég lesz. Erti Tbiliszi, mondtam a néninek, mire ő ékes georgiaiul válaszolta, hogy mennyibe kerül, nyeltem egyet és odaadtam az ötvenesemet és vártam, mi lesz. A néni számolgatott, kinyomtatta a jegyem, valamit hátraszólt valakinek és mosolyogva visszanyújtotta a visszajárót, negyvenöt Larit. Nem hinném, hogy értette a megdöbbenést az arcomon, de ekkor már én is mosolyogtam, ilyen olcsón talán még sosem vonatoztam. Persze ekkor még nem tudtam mi vár rám.

A jegyet nézegetve három infót tudtam kivenni, ez tulajdonképpen három szám volt, ebből az egyik az indulás időpontja, a másik kettőről nem tudtam eldönteni, hogy most a 19-es kocsi 32-es helyére vagy a 32-es kocsi 19-es helyére kell-e ülnöm, ugyanis a számokon kívül minden georgai ABC-vel íródott, még Tbiliszi neve is. Közben az állomás biztonsági őre hozzám csapódott, ő kicsit tudott angolul és nagyon segítőkész volt. Elmondta, hogy az út olyan 5-6 órás lesz és hogy 220 km a távolság és szép hegyek között fog áthaladni a vonat. Arra a kérdésemre pedig, hogy van-e büfékocsi vagy nincs, nem nagyon tudott válaszolni, először azt hittem azért, mert nem beszél annyira jól angolul, később rájöttem, hogy azért, mert nem is tudta mire vélni a kérdést. Elbúcsúztam tőle és visszamentem a szállásra a csomagjaimért. Mivel nem kaptam a büfékocsit illetően megnyugtató választ, így beültem egy kávézóba reggelizni és valami elfogadható és mobilis élelmet is próbáltam szerezni. Ez péksütemény formájában ki is merült, illetve vettem még két liter vizet, biztos ami biztos alapon. Hosszú lesz az a 6 órás út, gondoltam és titkon reménykedtem a büfékocsiban.

Visszaérve az állomásra kimentem a peronra, ahol egy mozdony állt bent egy kocsival. Nézegettem, ki van-e írva, melyik vágányra jön majd be az én vonatom, de ilyet nem láttam. Közben megérkezett a biztonsági őr ismerősöm és megkérdezte, hogy miért nem szállok fel. Erre? - kérdeztem vissza. Igen - válaszolta, ez megy Tbiliszibe. Nyeltem egyet és a kezemben lévő zacskóra néztem: talán több kaját kellett volna vennem, gondoltam, mint két virslis kifli, mindenesetre a büfékocsit elfelejthetem. Minden mindegy alapon felszálltam, már csak 10 perc volt az indulásig.

A vagon belülről nálunk másodosztálynak felelt volna meg, mindenesetre a MÁV színvonalát hozta. Sima kettes és négyes ülések voltak, köztük asztallal, középen közlekedő folyosóval. Az én jegyem egy négyes helyre szólt és mondanom sem kell, hogy ültek a helyemen. Mutatom, hogy ide szól a helyem, de a fiatal srácok, 18-22 között lehettek, hamar átültettek eggyel arrébb. Velem szemben egy néni ült, szilvát majszolt, amiből engem is nagyon kedvesen megkínált, a magokat a zacskóba tette vissza, amit később simán kidobott az ablakon. Ez elég általános volt itt, mert az út során tulajdonképpen minden szemét az ablakon kívül landolt, mindegy, hol jártunk, hegyek között vagy városban, mindenki kidobálta az üres palackokat, szendvicses zacsikat, papírzsebkendőt. Természetesen a légkondi nem működött vagy nem is volt, ami június elején elég kellemetlenül érintett, így minden ablak le volt húzva, kint közel 30 fokos hőség tombolt. A srácok mellettem egész úton hangosan beszélgetve, néha kiabálva kártyáztak, még engem is kérdeztek, hogy beszállok-e, de pont egy olyan pillanatomban, amikor az elalvás határán voltam, így nemet mondtam nekik. Az út viszonylag eseménytelenül telt, egy jó óra múlva még pár vagont csatoltak hozzánk, de büfékocsi még mindig sehol.

A táj dimbes-dombosról hegyesre változott, ami leginkább a mi Bükkünkhöz hasonlított. Épp az egyik bóbiskolásomból nyitottam ki a szemem, amikor a vonat lassított és megállt, csak annyit láttam, hogy mindenki felpattan és leszáll. Csomagokat, mindent otthagyva. Kinéztem mi lehet itt: az állomáson nyüzsögnek az emberek, néhánynak a kezében kosár, táska. Ekkor jöttem rá, hogy ez az állomás a büfékocsi. Fogtam a fényképező táskámat, amiben a fényképezőmön és a tabletemen kívül a pénzemet, irataimat tartom, a hátizsákomat fent hagyva gyorsan én is leugrottam, hátha tudok valami élelmiszert szerezni magamnak. Ekkor már elég erősen elfogyott a kínálat, ám egy nénitől sikerült is sajtos hacsapurit vennem és egy bácsitól hideg üdítőt.

A további utazás elég eseménytelenül zajlott, Tbiliszihez közeledve már nagyon vártam, hogy megérkezzünk, végül alig pár perccel fél 7 után futottunk be a főpályaudvarra, ez a 12:25-ös indulást tekintve kicsivel több mint 6 órás vonatozás volt. Azt elárulhatom, hogy visszafelé Kutaiszibe már a marshrutkát választottam, persze ez is érdekes utazás volt. Mindent leszámítva és utólag itthonról, kényelmes fotelből visszagondolva nem volt rossz ez a vonatút, de ha azt veszem, hogy visszafelé nem a vasutat preferáltam, akkor valószínűleg nem ez volt életem legkényelmesebb és legkellemesebb utazása, de az élmények miatt biztosan megérte.