Olentzerónak vagy Onentzarónak, mert hát hívták őt így is, úgy is a baszk falvakban, hatalmas ereje volt. Fejszéjével úgy döntötte ki az öles fákat, mintha csak csemeték volnának. Fején fekete sapkájával, nyakában kockás kendőjével járta a hegyeket és a völgyeket, hatalmas zsákjában vitte a szenet faluról-falura.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóságos tündér, aki az Óriások Birodalmában élt a messzi-messzi Pireneusok sűrű erdeiben. A tündérnek csodálatosan szép, hosszú göndör haja volt, a szeme pedig úgy fénylett, akár a napsugár. Egy nap aztán, mikor éppen aranysárga haját mosta a hűs patak vizében, megpillantott egy árva csecsemőt a patakparton. A jószívű tündér magához vette a csecsemőt és egészen addig gondoskodott róla, mígnem nagy és erős férfi lett belőle. A hegyekben nőtt fel és soha nem is vágyott el onnét, a Pireneusok volt az ő otthona, az Óriások csodás birodalma. Úgy alakult, hogy szénégetőnek állt.
Olentzerónak vagy Onentzarónak, mert hát hívták őt így is, úgy is a baszk falvakban, hatalmas ereje volt. Fejszéjével úgy döntötte ki az öles fákat, mintha csak csemeték volnának. Fején fekete sapkájával, nyakában kockás kendőjével járta a hegyeket és a völgyeket, hatalmas zsákjában vitte a szenet faluról-falura. A emberek jól ismerték már őt, hatalmas étvágya és pityókás jókedve messze földön híres volt. A pocakos szénégető ugyanis soha nem lakott jól, szomját pedig tán még egy hordó bor sem csillapította volna egészen. Bár mondták róla, hogy nagy fejében több a levegő mint az ész, Olentzero nem csak jókedéjű, de igen jószívű ember is volt. Ha éppen nem dolgozott, pipája füstjébe burkolózva faragta a kivágott fák gallyait, de olyan ügyességgel ám, hogy aki látta, menten összecsapta a tenyerét. Ha jókedvében, de még inkább jóllakva találták, a falusi gyerekek sem távoztak tőle ajándék nélkül soha.
Egyszer aztán Olentzerót nem látták többé, hiába keresték a Pireneusok lábainál. Nem volt sem hegyen, sem völgyben, de még a legkisebb falvakban sem tudtak róla semmit. Azt beszélték, hogy öreg volt már, hogy hát az idő senkit sem fiatalít... Mindez igaz is volt persze. Amikor aztán az aranyhajú tündér látta, hogy a falusi gyerekek milyen szomorúak, hogy nem láthatják többé a jóságos Olentzerót, maga mellé vette őt az Óriások és Tündérek Birodalmába. A baszkok úgy tartják, a szénégető azóta is járja a Pireneusok sűrű erdejét, hatalmas fejszéjével döntve ki az öles fákat, mintha csak csemeték volnának. December 24-én azonban minden évben lejön a hegyről és meglátogatja a gyerekeket a falvakban. Égő lámpásának közeledtét távolról látják az emberek, akik nagy örömükben vállukra kapják a jóságos Olentzerót és úgy viszik be a faluba. Azt mondják, óriási szeneszsákjából minden gyereknek jut ajándék, a felnőttek pedig kenyérrel és borral kínálják a fáradt szénégetőt, hogy csillapítsák legendás szomját és étvágyát.
Másutt úgy tartják, Olentzero a Kisjézus születésének hírét viszi a falvakba és örömében ajándékozza meg a gyerekeket. Noha az igazságot talán még a legbölcsebb bölcsek sem tudják, mindez ugyancsak igaz lehet, végtére is az Óriások és Tündérek Birodalmában bizonyára hamarabb értesülhetett a szent kisded megszületéséről, mint a falusi emberek. Akárhogy is legyen, december 24-ét évszázadok, tán évezredek óta minden gyerek várva-várja Baszkföldön. Amikor leszáll az este az erdő elcsendesedik, a falu viszont felbolydul. Az emberek előveszik a fuvolákat és a kisdobot, a férfiak bort, az asszonyok kenyeret és tojást készítenek az asztalra és a kosarakba. A gyerekek izgatottan várják, hogy a falu szélén, a sötétségben megpillanthassák Olentzero, a jóságos szénégető lámpásának fényét...
